A só
Publikálva: 2020-05-20
171 olvasás
Utolsó módosítás: 2020-05-30

A só kiemelt helyet foglal el az étkezésünkben, hiszen szinte minden ételt megsózunk. A története során volt már az istenek ajándéka, áldozati tárgy és fontos kereskedelmi eszköz is.

Arisztotelész a föld mélyében lévő alapanyagnak tartotta, a középkori ember pedig a napenergia hatásának tartotta képződését.

A földön található só a tengerből származik, de arra nincs egyértelmű elmélet, hogy hogyan került a tengervízbe. A tengervíznek általában 3,4%-a só, amely azonban jelentősen változhat a különböző tengerekben. A kis mértékű koncentrációnak köszönhetően a nyílt tengeren a lecsapódás mértéke nagyon alacsony, de az elkülönült tengerrészekben, lagúnákban már hamar megindulhat a kristályosodás a víz elpárolgása után. A tengerjárás hatására újabb víz áramlik a helyszínre, s újabb sókristályok alakulnak ki. Ezt a módot Ochsenius fedezte fel 1877-ben, s elgátolási elméletnek nevezte el.

Egyre inkább elterjedt a só használata és egyre fontosabb szerepet töltött be.

A természetes sótelepeket már a kőkorszakban is használták, az első ismert sóbánya pedig az i.e 13. századtól működik Hallstatt-ban. A sziklába párhuzamos árkokat ástak, s a barázdákban található kősót kitörték, majd marhabőr zsákokban a felszínre hozták. A bányavidék fénykora az i.e. 8. században volt, amikor havonta 1 méternyit tudtak haladni, ami évi 2000 kg kősó kinyerését jelentette. A kapott kősó 40-70%-os tisztaságú volt. Viszonylag korszerű bronz eszközeik voltak, fáklyaként pedig összekötözött fenyőágat használtak. A bányavidéken 1846-ban fedezte fel J. G. Ramsauer bányafelügyelő a közel ezer sírból álló temetőt, amely sok információt elárult a kultúrájukról.

A római birodalom idején a kősót szinte teljesen felváltotta a tengeri só, amelyhez sokkal olcsóbban jutottak.

Akkortájt a sót gyógyászati és higiéniai célokra is használták. A görögök és rómaiak elgyötört végtagokat sós fürdővel kényeztették, a zsidók a fertőzések elkerülése miatt sóval kenték be az újszülötteket. Később, a középkorban is használták hintőporként, kenőcsként vagy tapaszként egyaránt. Számos mérgezést tudtak sóval hatástalanítani, s kedvelt recept volt a sóból, borsból és erős ecetből készült egyveleg, amelyet a nagyobb folyadékfelvétel érdekében alkalmaztak.

A kelta vallásban a sóforrás kultikus hely volt, s a Bibliában is sok helyen feltűnik. Lót sóbálvánnyá változik, amikor visszatekint Szodomára és Gomorrára, Illés sóval méregteleníti a forrást vagy Jézus a föld sójához hasonlítja a tanítványokat a hegyi beszédben. Később a katolikus liturgiában a templomszentelésnél sót és vizet kevertek össze. A boszorkány- és ördögűzésnél is fontos szerepe volt a sónak. A sótartó elvesztése vagy hiánya rosszat jelentett, Baszkföldön a démonok ellen késhegyni sóval védekeztek, ahogyan a franciák a bagolyra szórtak sót, de a gyermekágyba is sok helyen raktak sót, hogy védje a betegségtől és romtástól.

Az alpoki sóbányászat csak észázadokkal később lendült fel újra, de ekkor is meg kellett küzdeni a tengeri sóval és az olcsó török kősóval.

A minőség javítása érdekében a sót lepárolták, így a szennyező anyagok nagyobb része kikerült belőle. Ez növelte a minőség mellett az árát, de növelte a költségeket is.

Ugyancsak a sónak köszönheti (részben) fellendülését Velence, ahol a lagúnák sóját hasznosították.

A só értékét az adta, hogy nehéz volt megtalálni, kitermelni és elszállítani, így a királyok adót is vettetek ki rá. Később a technika fejlődésével a só veszített az értékéből.

Jelentős volt, mert a világ összes országában megtalálható és az étkezésen kívül pl. a tartósításban, bőrfestésben, fémöntésben, puskapor készítésben, szappanfőzésben, üveggyártásban és porcelánfestésben is fontos szerepet játszik. Fontos volt a hosszú tengeri utakon is, ahol a sózott tőkehal a táőlálék jelentős eleme volt, s halat a pénteki húsfogyasztás megtiltása után is lehetett fogyasztani.

Akkortájt a só még kincs volt, s a nemesi asztalon a főhelyre tették a sószórót, a legfontosabb vendégek közelébe.